Nyra Solen naplója- 3. bejegyzés

Vannak napok, amikor egyszerűen csak hiányzik a Karib-tenger.

A sóillatú szél, a pálmafák árnyéka, a tenger morajlása, ami úgy ringat, mintha újra önmagam lennék.

Ott éreztem meg először, milyen a valódi szabadság.

Két hétig senki nem kért tőlem semmit. Nem kellett rohanni, teljesíteni, megfelelni. Csak pihenni. Csak lélegezni. Csak lenni.

Reggelente fekete kávét ittam, délután trópusi gyümölcsöket majszoltam, esténként rum és szivar illata lengte be a levegőt. Mindenki mosolygott. Az utcákon táncoltak, énekeltek, és nem kellett hozzá különösebb ok – maga az élet volt az indok.

Azt hiszem, ott lettem újra önmagam.

És valahol ott, a hullámok alatt, amikor a fejem is víz alá került, rájöttem… talán tényleg delfin voltam egykor.

A vízben érzem magam a legszabadabbnak. Ahol csend van. Ahol nincs idő. Csak lebegés. Csak szabadság.

És valahol ott, mélyen, újra kapcsolódtam magamhoz.

Amikor hazajöttem, próbáltam megőrizni ezt az érzést. Mosolyogva táncoltam az utcán, és dúdoltam a kedvenc karibi dallamaimat.

Persze sokan furcsán néztek rám.

De én tudtam, hogy nem vagyok bolond. Csak élni próbálok.

Úgy, ahogy ott tanultam.

És ez az érzés – ez az igazi luxus – bennem él azóta is.